2017/07/25

OEL manga | Bizenghast gótikusan szemfényvesztő felszíne (spoilermentes)

Szervusz, kedves Blog-Vándor!


Mivel Bonnie rengeteget segített abban, hogy túléljem az elmúlt tanévet (lelki támasz és tananyag-beszerzés terén is), hálám jeléül rábíztam, melyik képregénnyel folytassuk a 2017-es mangahullámot. A döntését nagyban befolyásolta, hogy ő inkább animék terén jártas, mangákat nagyon ritkán olvas, de szerencsére akadt egy, amibe valaha réges-régen mégis belepillantott, mert szép volt a borítója. Bonnienak igaza van: Azok a borítók tényleg ígéretesek, igazi gótikus horrorshow-val kecsegtetnek... a gyakorlott olvasók viszont mind egyetértenek abban, hogy egy könyvet TILOS a borítója alapján megítélni, ezért a mai bejegyzésben arra keressük a választ, hogy ugyanez érvényes-e a képregényekre is. Szóval, elő a fűzős csizmákkal, fekete szemtussal meg a viktoriánus kalapokkal, és irány New England misztikus jelenségeket rejtő, fiktív városkája, Bizenghast... vagy legalábbis a sorozat első öt kötete.



Ne már, eva! - sikolthatnád felháborodottan, ha hallanálak a képernyő túloldaláról. - A Bizenghast nem is japán képregény! Hogy mered egy kalap alá venni a csodásabbnál csodásabb mangákkal? Bevallom becsülettel, sokáig haboztam, hogy ebbe a kategóriába soroljam-e ezt a sorozatot, még Gugli pajtást is segítségül hívtam, és ekkor akadtam rá az OEL manga címszóra.

különböző sablonok
Ahogy a nevéből is látszik, az Original English Language manga olyan képregényre utal, amit eredetileg angol nyelven adtak ki, mégis több hasonlóságot mutat egy japán képregénnyel, mint az európai vagy amerikai rokonaival.

Tapasztalataim szerint a laikusoknak legtöbbször az "aránytalanul nagy szemek" kliséje ugrik be, ha mangákra vagy animékre gondolnak, de a dolog korántsem ilyen egyszerű. Tény, hogy a tekintet különösen fontos vizuális jelzőértékkel bír: A nagyobb szemek őszinteségre és ártatlanságra utalhatnak, a babyface-effektusnak hála rokonszenvesebbé tehetnek egy karaktert, a szűkebb szemek pedig titokzatosságot, illetve egyfajta vészterhes légkört kölcsönözhetnek a szereplőknek. De a karakterdizájn alapelvein túl is rengeteg fontos aspektusban különbözik a japán hagyomány a miénktől. A legszembetűnőbb különbség, hogy a borítón kívül minden oldal fekete-fehér, az árnyékolás, valamint a ruhák vagy egyes hátterek mintájának stabil színvonalú megjelenítése pedig manapság leginkább különböző sűrűségű és mintázatú sablonok segítségével történik. Ez egyrészt kevesebb nyomtatási költséggel jár a kiadóknak, másrészt gyorsabban elkészülnek a fejezetek, így mi, olvasók is jobban járunk. Nem is beszélve arról, mekkora örömöt okoznak nekünk az alkotók, ha megajándékoznak néhány színes extra-oldallal.

Ezek csupán a mangák legalapvetőbb jellemzői, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy jogosan nevezzünk mangának egy "nem-japán" származású képregényt. Most pedig lássuk, hogyan viszonyul a japán társadalom ahhoz, hogy más országok alkotói így kisajátítják a védjegyüket.


Japan Approves!


Egy kis háttértörténet: 2006-ban Asou Tarou, a japán külügyminisztérium akkori elnöke az immateriális (nem tapintható; eszmei érték, tudás stb.) kulturális örökség védelméről tartott előadást a tokiói Digital Hollywood Universityn, kihangsúlyozva a modern japán popkultúra pozitív hatását az ország globális hírnevére. Egyszerűen fogalmazva: a mindkét fél számára jövedelmező nemzetközi kapcsolatok kialakításához elengedhetetlen, hogy adott országhoz a másik nép pozitív tulajdonságokat társítson, akkor is, ha ezek a jellemzők pusztán sztereotípiákból származnak.

Asou úr szavaival élve (szabad fordításban): "Jelenleg olyan korban élünk, melyben az átlagember véleménye (a közhangulat) drasztikusan befolyásolja a nemzeti szintű diplomáciát."  Vagyis a kulturális diplomáciának feltétlenül ki kell használnia a popkultúra terjesztése adta lehetőségeket, hogy jó fényben tüntessék fel az országot.

Asou úr többször is felhozta példának a japán manga- és anime-ipart. Még a japán nyelvtanulás iránti érdeklődés rapid növekedését is azzal magyarázta, hogy a külföldi kölykök rajonganak a kedvenc animéik főcímdalaiért, és szívesen tanulnának japánul, hogy teli torokból énekelhessék ezeket a fülbemászó dallamokat. Ezek a pozitív érzések/élmények teszik a japán kultúrát annyira vonzóvá más országok számára, és ezt Japán minden erejével igyekszik nem csak fenntartani, de újabb és újabb nemzetközi programok által meg is hálálni a fogyasztói társadalomnak - például a 2007 óta minden évben kiadott International MANGA Awarddal, amit kifejezetten a "nem-japán" származású művészek elismerésére hoztak létre.

Ez aztán a pöpec kezdeményezés! Ebből is látszik, mekkora jelentőséget tulajdonítanak keleten a képregények esztétikai és eszmei értékének. Nyugaton viszont... khm, mondjuk úgy, nem minden képregénykészítő ennyire perfekcionista.


Totó! Azt hiszem, Kansasben ragadtunk...


Mary Alice "Marty" LeGrow kansasi születésű képregényalkotó, aki Wiesbadenben (Délnyugat-Németország) töltötte a gyerekkorát, majd New Englandbe költözött a szüleivel. Középiskolás évei alatt kezdett el érdeklődni a mangák és animék világa iránt, és ez a rajongás odáig fajult, hogy később a savannah-i művészeti egyetemre jelentkezett, és 2003-ban szekvenciális művészet szakból (a vizuális történetmesélés szakszerű tanulmányozása és alkalmazása) szerezte meg BA diplomáját. Ugyanebben az évben részt vett a Tokyopop kiadó Rising Stars of Manga pályázatán. A 2002-2008 között évente megrendezett versenyen az Amerikai Egyesült Államok állampolgárai fejenként egy, 15-20 oldal terjedelmű alkotással pályázhattak, amikből a Tokyopop évente egy antológiát publikált, különböző műfaji besorolások (komédia, dráma, sci-fi, akció, misztikus, románc, fantasy és horror) szerint.

Marty Nickolai c. műve ugyan "csak" második helyezést ért el, ezért alkotása nem került bele a nyertesek antológiájába, mégis sikerült meggyőznie a kiadót a Bizenghast potenciáljáról, így 2005-től 2012-ig összesen nyolc kötetben mesélhetett a rajongóinak Dinah, a skizofrén árvalány különös kalandjairól, melyek során számtalan lelket volt köteles áttuszakolni "átsegíteni" a túlvilágba.

Hogyan tett szert erre a melóra? Nos, létezik Bizenghast város erdejében egy elhagyatott mauzóleum, ami csak bizonyos emberek számára elérhető. Ez a rejtélyes hely kizárólag olyan egyének előtt fedi fel magát, akik különleges erővel rendelkeznek - olyan erővel, melynek hála képesek áthidalni az élők és holtak világa közti határokat. A mauzóleumnak nagy szüksége van ezekre a kiválasztottakra, hiszen egyedül ők képesek feloldozni a szerencsétlen lelkeket, akik feldolgozatlan traumáik miatt saját illúzióikban rekedtek...

Összefoglalva: Adott egy jó adag művészetelméleti szaktudás, plusz egy érdekes alapötlet, amihez a kiadói támogatás sem hiányzik. Tehát Martynak minden eszköz a rendelkezésére állt ahhoz, hogy egy egyedi hangulatú, emlékezetesen őrült sorozattal álljon elő, amit olyan klasszikusokkal együtt emlegethetnénk, mint az Óz, a csodák csodája, vagy akár az Alice Csodaországban. Hol veszett hát el az a "csoda", ami a két előd címében szerepel?


Csini rucik mindenek felett:


Ez a sorozat Marty elmonddása alapján "életről, halálról és lenyűgöző ruhákról szól (nem feltétlenül ebben a sorrendben)" - szóval, mielőtt alaposabban elmerülnénk a cselekményben, foglalkozzunk egy kicsit a külcsínnel.

Egy képregényben minden tollvonásnak fontos szerepe van a történetvezetés szempontjából. Különböző vizuális jelzésekkel (vonalvastagság, raszter sűrűség, perspektíva stb.) nem csak alapvető információkat közlünk a helyszínről, közelségről-távolságról vagy a napszakok váltakozásáról, hanem finom sejtetésekkel szolgálunk az egyetemes hangulatról is (feszültség növelés-csökkentés és társai). Ezért elengedhetetlen, hogy a karakterek kidolgozásánál különös figyelmet szenteljünk a szereplők megjelenésének, legyen szó termetről, izomzatról, arcberendezésről, vagy magáról az öltözködési stílusról.

Az ember nem választhatja meg az alapvető fizikai tulajdonságit, a frizurája és a hétköznapi viselete viszont sokat elárul az ízléséről/preferenciáiról. A Bizenghast karakterei által kedvelt gothic lolita stílus például arra utal, hogy ezek a kölykök előnyben részesítik a csinos megjelenést a praktikus öltözködéssel szemben. Egy magassarkú csizma talán nem a legalkalmasabb lábbeli, ha az embernek haragos lelkek csapásai elől kell menekülnie, de annyira szépen illik az imádott viktoriánus szoknyácskámhoz, ugye? Igen, drágám. Ha már okos nem lehetsz, legalább légy szép hulla.

Ugyanakkor a külsőségekbe fektetett energia arra utal, hogy igényes, őszinte fiatalokkal állunk szemben, akik sok időt szentelnek arra, hogy a világ szeme elé tárják az önmagukról kialakított képüket. Dinah magassarkúi ebből a szempontból nem a munkaköri alkalmatlanságára engednek következtetni, hanem arra, hogy magabiztosságra vágyik, bonyolult díszítésű ruhái nagy képzelőerőről tanúskodnak. Hogy ezek a vonások valóban a karakter sajátjai-e, vagy megmaradnak a vágyálmok (esetleg a hamis énkép) szintjén, az már más kérdés.

Marty egy interjúban arról is beszélt, hogy az európai és new englandi, "régies" épületek nagy hatással voltak rá Bizenghast világának megtervezésekor, de ez a megjegyzés inkább a holt lelkek illúzió-univerzumaira vonatkozik, mivel maga Bizenghast alig szerepel a történetben. A magyar kiadásokban legalábbis (ami mégiscsak több, mint a teljes sorozat fele) nagyon keveset kapunk az élők környezetéből, akkor is csupán annyit látunk belőle, amennyi a szereplők elhelyezkedésének megértéséhez feltétlenül szükséges, rosszabb esetben pedig a táj ábrázolása csak helykitöltő elemként funkcionál.

A grafikai megvalósítás nagy igyekezetről árulkodik, egyes művészi  döntések mégis könnyen kibillenthetik az olvasót Bizneghast bizarr világából. Sokszor találkozunk olyan panelekkel, amik nem a lényegre fókuszálnak, vagy egyenesen összeegyeztethetetlenek az aktuális párbeszéddel, és ezáltal fokozottan megnehezítik az olvasók dolgát. A perspektíva megválasztása is gyakran balul sül el: Amikor groteszk hangulatot akar tükrözni, a vonalak nem torzulnak el eléggé, hiányzik belőlük a nyugtalanságot keltő dinamika. A közeli képek pedig nem elég életteliek, a szereplők az árnyékolás ellenére is belesüllyednek a háttérbe, a mozgás ábrázolásából meg hiányzik a lendület, ezért inkább próbababa-beállításokra emlékeztet. Ami pedig a karakterdizájnt illeti: A kreatív ruhák korántsem elegendőek ahhoz, hogy kellemes élményt nyújtson a megjelenésük. Hogyhogy pont a hús-vér emberek nélkülözik a megszokott anatómiai arányokat, miközben a szobrok hiperrealista módon vannak ábrázolva?

A minőség minden, csak nem állandó, és ennek köszönhetően a cselekmény is döcög - hiszen minél nehezebb a vizuális információk befogadása, annál nehezebben értelmezzük a képekhez tartozó szöveget is.


A grafika színvonala a harmadik kötettől kezdve hatalmas javulást mutat, de akad itt számos más ok is, amiért képtelen voltam tisztességesen beleélni magam a történetbe... ezért két részre osztom ezt a kis eszmefuttatást, mert ez a bejegyzés már így is túl hosszúra nyúlt.

Legközelebb tüzetesebben kivesézem a cselekményt is, illetve a karakterek kapcsolatrendszerét is, vagyis az már tele lesz jókora spoilerekkel. Addig is köszönöm a figyelmedet.

Bye.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése